A Magyar Költészet Napjára

A mai nap tiszteletére hoztam Nektek kedves olvasók 2 kedves József Attila verset, és egy mostanában sokat olvasgatott, szintén nagyon kedves verset Szabó Lőrinctől.

József Attila
Mámor

Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.

Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.

Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.

És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok. 


József Attila
Tedd a kezed

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna. 


Szabó Lőrinc 
Varázsló illatok

Van hetvenhét rabom. Hetvenhét kis üvegben
laknak két doboz fenekén:
ritka olajokat és szárnyas szeszt kevertem
össze, s a furcsa gyüjtemény

hetvenhét szellemet tart most szolgálatomra,
hogy szórakoztasson, ha kell
s télen tavaszba, vagy hogyha utazni vágyom,
más világokba vigyen el.

Hallottad biztosan, hogy szidták a bolondot,
a beteg agyat és szivet,
a Költőt, aki a szagokat legelőször
ünnepelni merészkedett,

hallottad biztosan, de ma már meg sem érted,
hogy mi van abban beteges,
hogy illatokat úgy őrzöl, mint szót az írás,
vagy zenét a forgó lemez.

Nem értem én se… És az üvegekhez nyúlok
és puhán, mint a túlvilág,
előborzonganak törékeny börtönükből
az illanó esszenciák,

puhán és halkan és édesen, mint az élet
vagy mint a halál, hidegen,
s nemsoká, mintha én magam is párolognék,
úgy lebegek a semmiben,

ugy ringok, úszok: a testben már csak egyetlen
izgatott érzék működik
s a ritkuló anyag szinte a végtelenbe
tolja szét a határait.

Szálljatok, szellemek, hetvenhét üvegemből
szálljatok és meséljetek:
Lótusz, téged magam hoztalak Kairóból,
s ahogy beiszom lelkedet,

megint ott járok az arab sikátorokban,
a muszki gyékénnyel födött
utcáin, boltok és a háromkezű ember
és ezer más csoda között,

aztán te lengsz körül, Akác, egész fasornyi
illatözönnel fujva el
Afrikát, és te, szűz Jázmin: benned a május
édes emléke énekel.

Lángoló réteket terítesz szét köröttem,
Kaliforniai Pipacs,
utazunk: te, Mosusz, te Szibéria, Szantál,
te Sába királynője vagy,

s nem fogytok el soha: gyantás rengetegekből
csapsz felém, Erdei Fenyő,
és jönnek társaid, Jácint, Liliom és mint
angyalok közt egy röhögő

fekete ördög, úgy tombol öklendve hagymás
dögszagod, Asa Foetida,
míg el nem mos a vad Zeller, az agyigszúró
Torma s a halvány Rezeda.

Szálljatok, rabjaim! Ugy játszom veletek, mint
bűbájos mesék hősei
a palackokba zárt óriás szellemekkel,
és úgy szeretek játszani,

ugy szeretek ma is, mint rég, gyerekkoromban,
mikor még alig volt mivel,
oldozzátok megint szabaddá a világot,
rabságom hadd felejtsem el:

hadd felejtsem, milyen józan undorban élek,
hisz úgy megritkult a varázs,
hogy már éveket ér öregedő szivemnek
egy percnyi elragadtatás.